Marossy Endréné írása
Tegnap egy előadást hallgattam a pedagógus életpálya modellről, minősítési fokozatairól és annak jogszabályi hátteréről. A prezentáció felénél már úgy éreztem, hogy ki kellene rohanni a szabadba, felszabadító nagy levegőt venni. Nem azért, mert egy alagsori helyiségben voltunk, nem azért, mert rossz volt az előadó. Ellenkezőleg. A fiatal köznevelési szakértő, bár kivetítette a jogszabályokat, precízen kívülről mondta mindegyiket, helyenként idegen szavakkal és elvétve latin kifejezésekkel akadémikusabbá téve mondandóját. Mégis meglepően sokkoló volt. Értem én, hogy életpálya modellt kell felépíteni, értem én, hogy az a cél, hogy a pedagógusoktól a megemelt fizetésükért céltudatosabb, minőségi munkát várnak.
Azért elgondolkodtam. Amikor friss diplomával (több, mint 30 éve) beléptem az első munkahelyem kapuján, senki nem hívott gyakornoknak. Nyílt szívvel fogadtak a kollégák és én büszke voltam a diplomámra és arra, hogy tanárnőnek szólítanak. Nem jelöltek ki mellém hivatalos mentor tanárt, de egy hét múlva a magyar szakos kolléganő, aki már a nyugdíj felé járt, akit én csak Adél néninek szólítottam, felhívott magához a könyvtárba egy kávéra. Nagy megtiszteltetésnek éreztem. Beszélgettünk tanítási módszerekről, gyerekekről, fegyelmezésről, tanári példaadásról, órafelépítésről. Rendszeressé váltak a kávézások. Nem mentorált, csak segített, óvott, egyengette egy kezdő lelkes magyar-töri szakos pályáját. Pedig akkor sem volt könnyű kezdőnek lenni. Egyszerre 9 osztályban tanítottam kb. 270 gyereket, és novemberben már megjelent a szakfelügyelő. Nem akart minőséget biztosítani, csak minden erejével segíteni, útra bocsájtani, hibákat korrigálni.
Szegény gimnáziumi földrajz tanáromat valószínű, hogy a hideg rázta volna, ha portfóliót kérnek tőle. Talán még a munkahelyein is meglepődött volna a központi nyilvántartás. Egy ember, aki a NASA-nak is dolgozott. Nem igen foglalkozott a földrajz órák módszertani felépítésével. Lehet, hogy kevesebbet tanultunk a monszun szélről (bár szerintem tudok annyit, mint hasonló korú társaim), de fantasztikus dolgokat tudtunk meg az űrkutatásról, világkörüli útjairól, az emberi tartásáról, családszeretetről stb. Fantasztikus előadó, tanár és ember volt a javából.
Nem kötelezte őt senki, hogy továbbképzési pontokat gyűjtsön. A továbbképzés, a műveltség bővítése saját igény volt, nem igazgatói döntés. Nem kötötték időhöz, az olvasás, színházba-operába járás, tudományos gondolkodás lételeme volt a pedagógusoknak.
Gyakorló iskolába jártam a gimnáziumban is. Sokszor jöttek hozzánk japán zene tudósok és tanárok gyakorlatban tanulmányozni a Kodály módszert.
Egy hatalmas zongora állt az osztályteremben. Bejött Lukin László tanár úr, igen, a híres zenepedagógus, talán még most is az ő könyveiből tanítjuk az ének-zenét. Leült a zongorához, hogy bemutasson egy dallamot, és a zongora nem szólalt meg. Kb. 30 japán ült a teremben. Lukin tanár úr laza mozdulattal felemelte a zongora fedelét, majd arcrezzenés nélkül kidobálta belőle a tornazsákokat, melyeket a fiúk, hogy ne kelljen hazavinni, a zongorába dugtak. Mosoly futott végig a japánokon, Laci bácsi pedig leült a zongorához és folytatta az órát. Zseniális pedagógus volt, hatalmas tudással, humorral, gyerekszeretettel. Felesége is éneket tanított és 9 gyermekük született. Életemben nem írtam dolgozatot énekből. De imádtam énekkaros lenni, megtanítottak igényes zenét hallgatni.
Én biztos azonnal megadtam volna ezeknek a pedagógusoknak a Mester fokozatot.
Visszazökkenek a szabályzatokba, becsületesen végighallgatom a szekértőt, szorgalmasan jegyzetelek. Modern módon még pdf-ben is megkapom az anyagot. Tudom én, hogy kellenek szabályzók, a minőségbiztosítások, a továbbképzések. De mégis félek, hogy időnként pont a lényeg vész el, akiért ezt az egészet csináljuk: a gyerek.
Image may be NSFW.
Clik here to view.
Marossy Endréné
